Hitmakers • 2 nap
Figyelem! Kényes tartalom követezik. Kérlek, ha belekezdesz, olvasd is végig, ne ragadj le néhány mondatnál, hanem a teljes kontextusban értelmezd. Nem az összeugrasztás a célom, hanem bedobni a közösbe egy olyan létező jelenséget, ami sok ember életét keseríti meg. Pedig ennek nem kellene így történnie, ha alkalmazni tudnánk néhány módszert, amivel felismerjük, meghatározzuk, és lehetőség szerint meg is oldjuk ezeket. Ezer ilyen tapasztalat, élmény, út lehet, nem is hiszem, hogy egységes recept lehet ezekre. De finomhangolni, egyensúlyt kihozni szerintem igenis lehet. Sőt, érdemes, kell, a boldog élethez szükséges.
Jöjjön hát: a bennragadt felnőtt gyerekek gazdasági függése.
Az egyik általam is követett, olvasott Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldalon az aktuális téma a gazdasági elnyomás, erőszak. Érdemes úgy általában, ám most ezeket konkrétan is olvasni, mert közelebb kerülhetünk egy olyan jelenséghez, ami sajnos több száz éve él – a mai napig is, hiába szűntek meg a régi, feudális viszonyok. Elvileg.
Ám, nekem napközben egy olyan más oldala is eszembe jutott a gazdasági elnyomásnak, ami talán nehezebben felismerhető, és talán annál nehezebben is kimondható. Viszont szerintem nem kis problémát okoz sok egyéni és párkapcsolati életben is.
Ez pedig nem más, mint a felnőtt gyerekeknek a szülők általi gazdasági elnyomása, elvágása az önálló, független élettől, saját családtól. Férfiak és nők egyaránt kerülhetnek ilyen szituációba, de nekem nőként leginkább férfiak kerültek így utamba, illetve azért a mai, illetve közelmúltban lévő magyar rendszerben, ahol messze nem egyenlőek a fizetések a nemek között, az (volt) a megszokottabb, hogy a férfi indítja el a külön fészek projektjét, s a nő időközben csatlakozik. Vagy teljesen együtt indultak el egy új, közös élet felépítésének útján.
Ehhez képest azért bőven megfigyelhető az is, hogy a hölgyek társ nélkül is nekivágnak a saját tulajdonú lakás/ház, esetleg albérlet adta függetlenségnek, nem várva másra, hogy majd egyszer talán eljutnak a saját szabadságuk kapujához. Vállalva az ennek köszönhető nehézségeket, lemondásokat, küzdelmeket. Miközben sok férfi otthon, egy-két szülője mellett várja a Nőt, akiért majd érdemes lesz elhagyni a kényelmes mamahotelt. Vagy hát majd a lány odaköltözik hozzájuk, és boldog családként, éldegélnek négyesben, ötösben, hatosban, ha esetleg gyerekeket is terveznek.
Ismerkedéseim során ugyanis találkoztam azzal a jelenséggel, mikor a már nem kamasz, hanem felnőtt férfiak otthon éltek, a szüleikkel. Esetleg külön lakrésszel, de máskülönben közös területekkel, helység használatokkal – és elég közös kasszával. Ezek a férfiak huszonévestől az akár ötven-hatvan éves, meglett korosztályig is terjedtek. Közös tulajdonságuk volt, hogy a gyerek, aki már rég nem gyereknek kellene, hogy legyen, a szülői házra, a szülők megélhetésébe, a közös kényelmi dolgokra költi a megtakarítását, a fizetését, és a szabadidejét, a teremtő energiáit is.
Félreértés ne essék, nem azokról van szó, ahol a szülő rokkant, lerobbant, és mondjuk fizikailag vagy mentálisan van szüksége a segítségre, az ellátásra, vagy esetleg tényleg nincs annyi bevétele, hogy akár az életben maradás feltételeit megteremthesse. Hanem azokról, akik normális életszínvonallal élnek, tetterősek, lehetőségük lenne önállóan is fenntartani az életüket. S a gyerek is alkalmas lehetne a független életre, de valahol megakadtak az önállóság útján, és elvileg szabad akaratból, vagy a kimondani nem mert nemek miatt ottragadnak. S szintén nem azokról szól, akik szimplán csak időszakosan, spórolási szándékkal, ám fejben már megalkotott tervekkel készülnek, építve, dolgozva a jövőjükért, s a nagy tervbe illő részletként még épp odahaza vannak.
No, miután igyekeztem megelőzni minden előre sejtett félreértés morzsáját is, jöjjön a vázolt jelenség okozta probléma. Ami nem, nem mindenkinek okoz gondot. Ha neked nem volt még ilyen élményed, akkor neked ez csak érdekesség lehet, s nem életre szóló trauma, bosszantó emlék. De vannak, akiknek igencsak fájó pont volt ez egyszer, vagy még mindig fennáll esetleg. Jó néhány szereplő oldalán is.
Tehát. Az alapállítás, ami elhangzott például ezen beszélgetések alkalmával, hogy a 40+-os férfi, már nem akarja otthagyni a szülői házat, mert már túl sokat költött rá. Az önerőre való spórolás helyett, amivel esetleg még ha hitellel is (mert azért elég nehéz anélkül elindulni), de saját kis házikót, lakást vehetett volna, önként vagy kérésre a szülők házára költötte. Hol egy kerítés, egy drágább műszaki cikk, hol egy új garázs, egy tető csere, egy fürdőszoba felújítás, beálló, nyílászáró csere, hol valami, ami esetleg adott hónapban, időszakban félretehető lett volna. A fiatal saját céljaira.
Volt barátom, aki a szülők miatt felvett személyi hitelt nyögte évek múltán is, úgy, hogy nem gyógyszerre kellett költeni a szükséges pénzt, csak szimplán új műszaki cikkeket vettek. S ezek a dolgok természetesen ott maradtak a szülőknél, akik szintén rendelkeztek önálló keresettel, a fiú pedig fizetett. S mivel a kiadások így jó magasra rúgtak – maradt odahaza, hogy legalább az albérleten így spóroljon.
A közös pont, a több helyen megfigyelt dinamikák között, hogy bebetonozódott egy olyan rendszer, ahol egymás kényelmét, függését erősítve gyakorlatilag ellehetetlenült a fiatal önálló, szabad életének lehetősége. Ugyanis minél többet költött haza, annál kevesebb maradt a saját terveire. Letett az albérlet, a hitel okozta esetleges pénz kifizetéséről, s maradt odahaza. Mivel úgy érezte ő maga is igazságosnak, hogy ha már besegít-vagy mindenét odaáldozza, akkor legalább a kényelmi funkciókat megkapja: mostak, főztek, takarítottak rá. S kialakult egy olyan infantilizáción alapuló függési rendszer, ahova idegen nő nemigen tudott beférkőzni. Vagy, nem akart.
Ugyanis ha a nő, a férfival ellentétben rendelkezik saját kialakult élettel, legyen az albérlet vagy saját ingatlan, önálló esetleg magas keresettel, akkor nem biztos, hogy egy olyan férfival akar ismerkedni, aki negyvenévesként is otthon lakik, és hónap végére legfeljebb zsebpénze marad. S aki csak a majdani örökségben, vagy a szülők elhunyta után kiürült házzal tud a közös életbe beszállni. Természetesen meg van az esély arra, hogy egy olyan lánnyal ismerkedik meg, aki rendelkezik kellő türelemmel, lát potenciált a fiúban, és hajlandó a kezdeti ismerkedési nehézségeket átvészelve önálló életbe kezdeni.. S a lány által megteremtett otthonban kezdik a közös életüket, s képes lesz a felzárkózásra, az energiaforrások átcsoportosítására.. Vannak happy end-del záruló ilyen sztorik is, nyilván.
Viszont ha ez a külön költözés megtörténik, gyakran előfordul a forgatókönyv, melyben az otthagyott szülők játszmába kezdenek, s a leválás már sokkal korábban esedékes csatáiba bizony kemény ellenállással lépnek be. S a fiú két tűz közé kerül: Haza is kellene adnia pénzt, rendszeresen, akár minden héten a szülőknek dolgozik, barkácsol, miközben a párral közös otthonban a szekrény ajtaja hetek óta leszakadt. Hiszen otthon megszokták, s szükségét is látják a további segítségnek, ugyanakkor a közös új élet a párjával az örömök mellett felelősséggel is jár. Ott kell(ene) lennie fejben, fizikailag és pénztárcában is, mese nincs. S egyszerűen nincs hosszú távon arra egészséges mód, hogy egy fenékkel két lovat üljön meg. Jönnek a feszültségek, itt is-ott is harcok, viták, sértődések lesznek, s gyakran végül a pár női tagja adja fel, pláne, ha az időközben megérkezett közös gyermek esetén is hátrasorolva szenved a kis család. Jönnek az érzelmi manipulációk, a Te már nem is szeretsz minket, kisfiam!, a Kitagadlak, ha elmész azért a nőért, Nem azért áldoztam rád mindenemet, hogy most itt hagyj, s társai. S a férfi, aki inkább csak fiú gyermek még, végül hazaköltözik, s ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. Azzal a különbséggel, hogy már tervezni, álmodozni is csak óvatosan mer, hiszen a rossz tapasztalat bezárja a kalitkába, amit a szülői házban lévő szobája szolgáltat szegénynek.
Nyilván ez a megfigyelt jelenség nem igaz minden férfire, szülőre, leendő kapcsolatra. De ez is egy szelete annak a hatalmas tortának, ahol a kialakult vagy csak vágyott kapcsolatok romlani indulnak. Ráadásul ez egy olyan dolog, amit meg lehetne oldani, ha a kapcsolódás minden szereplője hajlandó beismerni, felismerni és változtatni a rosszul működő sémákat.
Mert a szülőknek is el kell fogadni, hogy a gyermekük egy nap felnőtté cseperedik, s önálló, független személyiséggé fejlődik. S ez bizony azzal is jár, hogy fizikailag elhagyja az otthonát. Erre a szülőnek illik felkészítenie magát: új célokkal, tervekkel, belátásokkal, és természetesen megtartva a szerepét: ha bármi baj lesz, ők ott teremnek. De háttérbe húzódnak, hogy a gyermek is megalkothassa önálló életét. S igen, vannak sokan, akik nem tehetik meg, hogy elindítják a gyermeket egy saját lakással, autóval, mert az anyagi helyzetük talán még saját maguknak is szűkös. Viszont el nem várhatják a gyerektől, hogy egész életükben, legszebb éveikben önfeláldozva adjon haza: minden figyelmet, pénzt, erőt, szabadidőt. Mert könnyen lehet, hogy így saját magára már nem jut. Inkább nevelje úgy a porontyot, hogy önállóságra alkalmas legyen, s megfelelő pénzügyi ismeretekkel rendelkezzen, s felmérje azt, mi az, ami tényleg szükséges, s mi az, ami nem. Érdemes annak a szülőnek is elgondolkodnia némi önfejlesztésen, aki a karácsonyi ajándékot hitelre veszi, miközben a számlák hónapról hónapra torlódnak, s aki a régi, de használhatót azért cseréli le, mert menőzni akar a szomszédasszonyának. Ha ezt a mentalitást adja át, akkor ne csodálkozzon, ha mindenki képtelen lesz az önálló életre.
S a gyermek is érjen el oda, hogy felismeri magában a saját belső hangját, vágyát, s merje is kimondani. Mert attól, ha ő már kamaszként azt tervezi, hogy ahogy lehet, különköltözik, még nem jelenti azt, hogy odahaza a szülőket nem szereti. S ha választási helyzetbe keveredik, hogy a megkeresett fizetését ezen tervekre eltegye, vagy egy nem szükséges, nem életbevágó, és nem rá tartozó kiadásra költse, melyet mindenki tud, hogy soha nem kap vissza- akkor merjen nemet mondani. Nem a szülők ellen teszi, hanem saját magáért. Természetesen a terheket közösen vállalni kell. De nagy a különbség a haza adott rezsi, közös költségek elosztása, és a fizetés teljes elszívása között.
S persze a leendő párnak is nagy a felelőssége, szerepe. Egy próbát megérhet kinyitni a szemét, hogy felfedezze a szunnyadó lehetőséget a bent ragadt fiatal vagy már kissé idős úrban. Egy kis türelemmel esetleg magához tudja húzni, s ha a szülők is rugalmasak és belátóak, egy kis határhúzás után egy új közös család alakulhat ki. Ám, ha a boldogtalanság, a mellőzöttség, a sokadik helyre soroltság továbbra is fennáll, érdemes elgondolkodni azon, hogy egy felnőtt, felelősségteljes párkapcsolatra így mekkora esély van? És ha nincs változás, a döntés, a saját felelősség okán mondott nem szükségessé válhat.
Hiszem, hogy ha ezek a rendszerek kommunikációval, a pénzügyi és az élet egyéb területein lévő tudatosság fejlesztésével ezek egy jól működő egységet képezhetnek, ahol mindenki elégedett lehet. S nem ébred egy napon a hatvan éves gyermek arra, hogy egyedül maradt, mert a szülők mellé senki sem férkőzhetett be. S ami nekik megadatott: a férj/feleség/gyermek, az neki már csak álom marad. Vagy ha együtt is marad a pár, akár a szülői házban, akár valahol külön ingatlanban, akkor az jelenti a kilépési lehetőséget, hogy mindenki várja, mint a messiást, a kedves szülők halálát. Hiszen akkor a várva várt örökség, ingatlan végre a gyermek tulajdonába száll, s a feszültségek is csendesednek.
Pedig lehetett volna máshogy is. Mindenkin múlott. Csak senki sem mer ezekről beszélni, kedvesen, nyíltan, mert nem szokás. Pedig nem lenne jobb ezekben változtatni, s egy új, boldog életet kialakítani? Ahol a gyermek úgyis hazamegy segíteni, gondozni, ha szükség van rá, mert nem pórázzal irányítják, s fogolyként tartják, hanem ölelő karral várják. Egy kedves anyós/após mellé a feleség is szerető szívvel fogja az unokákat vinni. S együtt csinál mindenki kis és nagy dolgot, hogy addig is együtt legyenek.
Talán néhány könyv, cikk, videó segíthet ezen az úton elindulni. Talán. Én is csak kutatom, keresem a megoldásokat az életben felmerülő problémákra. De keresem, csinálom. S mióta így teszek, én is sokkal belátóbb, türelmesebb, megértőbb vagyok. Meg persze ezek mellett kőkemény határokat húzok, az is igaz. De egyensúly csak úgy lehet, ha oda-vissza áramlik az energia.
Te pedig majd eldöntöd szülőként, gyerekként, párként, hogy mire vágysz, és arra mi lehet a megoldás. De ha szenvedsz, szorongsz éppen, akkor valami megoldásért kiált benned..
Írta és tapasztalta: Dia
A kép forrása: Pixabay
